30 éves számvetés

2009.01.29. 15:50 | Horváth Oszkár | 15 hozzászólás »

Ma vagyok utoljára huszonéves – holnap már nem leszek az. 2009. január 28. Megint elmúlik valami. Egyedül téblábolok egy debreceni panzióban egy konferencia miatt, holnap egyedül fogok itt felébredni 30 évesen. Egyúttal haza is takarodok két nappal a vége előtt, mert mindent azért nem lehet.

Nem vagyok negatív ember, ha múltról való siránkozásnak tűnne a számvetésem, annak az az oka, hogy az előző 30 évemről tudok biztos dolgokat állítani, a következő 30-ról meg nem. Szeretem az életet, megpróbálom leírni, mennyire.

Akárhogy megráz, nem nagy szám egy harmincadik születésnap. Olyan, mint az érettségi, vagy a segg: mindenkinek van. Jó, sarkítok, de aki átesik egy érettségin, akkor az tűnik élete legnagyobb feladatának, 3-4 év múlva pedig már egyáltalán nem hatja meg, amikor közzéteszik a felvételi ponthatárokat. Aki elmúlt 30, annak már volt 30-adik születésnapja… aranyszabály! A világ népességének fele is volt már ennyi, van, aki háromszor. Oszt mégse írtak a blogomba.

Amit biztosan meg lehet állapítani az idő előre haladtával, hogy egyre kevesebb van hátra belőle. (Aki kampányszövegírónak szeretne felkérni, most írjon e-mailt.) Ha a következő 15 év olyan sűrű lesz, mint az előző, akkor tök mindegy, mi történik, elégedett leszek. Nézd, már megint sarkítok! Ha tippelnem kéne, 15 éves koromban ugyanezt gondoltam. Bejött.

Na ennyit a számokról. Egyre értékesebbek lesznek az évek, ezért itt az ideje nem tenni olyan dolgokat, amiket megbántam. Olyan kevés emberrel voltam igazán tapintatlan, és olyan keveset bántottam meg, hogy ekkora választék mellett jobban meg fogom válogatni, hogy ne azzal tegyek ilyet, akit szeretek.

Mit bántam meg? 1 év után hazajöttem Amerikából. Nem is maradhattam volna, de ha valaki azt gondolja, tinédzserként az a nehéz, hogy 1 évre kiragadnak a család és a barátok közül, az gondoljon bele, mennyivel nehezebb utána egy élőhelyet örökre elhagyni. Vannak, akik ezt nálam jobban tudják. Szerencsére olyan jó életem van, egyedül ez az én tragédiám, hogy ott kellett hagynom első beilleszkedési sikerélményem gyümölcsét, 50-100-200 embert, akik idegenként elfogadtak, én meg szerettem őket, az apjuk faszát. 

Mit nem tettem soha? Egyszerűen képtelen vagyok ajándékot továbbajándékozni. Egyszer kaptam egy nagyon használhatatlan dolgot, és 1 héttel később valaki hozott még egyet. Mintha az lett volna a kor iPodja, a divat ajándék. Egész konkrétan egy ragasztócsíkra domború betűket nyomó tárcsás feliratozó szerkezet, ezzel 9 évesen nem nagyon éreztem, mit lehet kezdeni, mert se magánnyomozó irodám nem volt vasfiókokkal A-tól F-ig, se a könyvtári kartotékozás nem érdekelt (akkor még…). Valaki kérte, hogy akkor az egyiket adjam már neki, és képtelen voltam rá, mert mi lesz, ha megtudja az, akitől kaptam. És soha nem cseréltem el ruhát se mással.ű

Mi változik? 5 évvel ezelőtt nem volt ember, akit utálnék. Nem volt ellenségem, nem volt olyan, akire udvariasságból sincs kedvem rámosolyogni. Ma már van. Elérték, hogy bizonyos dolgokat ne akarjak elfelejteni és ne akarjak megbocsátani. Lesznek még ilyenek.

Mit nem bántam meg? Mindössze ketten hőbölögtek azon, hogy szerintem mindenből viccet lehet csinálni. Nem az a baj, hogy ők másképp gondolták, hanem az, hogy szerintük baj, hogy én így. Nem kár értük. Még mindig tudok hangosan röhögni akkor is, ha tök egyedül ülök egy szobában, ők már akkor se tudtak igazán, ha társaságban voltak. Az egyik egy nálam 15 évvel idősebb zenész, a másik meg egy nagy lemezcég stúdiójának vezetője. Hát aztán.

Volt néhány pillanat, amit soha nem felejtek el. 3 évesen egy Eszter nevű lánynak adom a nyuszis maszkomat egy szilveszteri bulin… sose látom többet. Mármint az álarcot. Az zavar.

Terpeszállásban és „oldalsó középtartásban” (így mondják?) állok a Fekete-tenger partján és azt mondom: - Így állnak a csontvázak! Teljesen nonszensz. Brassóit vagy piramist kérek az Evezős kocsmában. Maradék húsból csinálják / napok óta ott áll, tiszta száraz – mondják a szüleim. Akkor is azt kérek, Sztár naranccsal. Hallom a hangot, ahogy a lapát kaparja a homokozó alját.

Nullakezezünk a kisutcában, hazafelé a bringával ugratok egyet a focipálya peremének egyik kövén, mert az jól megdobja a bicajt. A fekete salak nehezebben jön ki a térdemből, mint a piros. Kavicsokkal dobálunk egy háztetőről munkásokat. Ahányszor egy hosszú téli séta után belépünk a Hoffmann-kunyhóba vadkaját enni, az előétel kihozásáig zsibbad az átfagyott lábam. Az Adriába ugrok egy szikla tetejéről, hogy lássák az olasz kempingezők, vagyunk olyan tökösek mi is, hiába olyan kurva jó a keresztnevük. A hajamba nem nyírathatom bele állítólag – akkurátusan, a zenekarnak megfelelő betűkkel felírom egy AGFA kazettára, hogy AC/DC. Hallom a hangot, amikor egy kazetta lejártakor kiugrik a play gomb.

Egy napot töltök együtt egy lánnyal, akibe négy évvel azelőtt beleszerettem. Mikor megtudom, hogy tetszem neki, egy órán belül belázasodok. Mikor 1-2 hónappal később megtudom, hogy vége, egy percen belül összetörök. A suli folyosójának ablakában ülök fent begubózva, Anna néni, a földrajz tanár megkérdezi mi történt, és azt mondja, maradjak nyugodtan, amíg akarok. Egy külföldi iskola utolsó napján ülök egyedül az óriási zenekari teremben, és búcsúztatom az emlékeimet hazarepülés előtt. Mr. Williams, a zenekarvezető benéz, és azt mondja, maradjak nyugodtan, amíg akarok. Három évvel később egy másik utolsó napon egy másik iskola igazgatója verset olvas fel nekünk az éjszaka közepén gyertyafénynél és jó utat kíván. Hallom a hangot, ahogy ajtót nyit.

10 év dobolás után úgy érzem, nem veszek részt az improvizatív zenében annyira, amennyit érzek belőle, ezért zongorázni akarok. Egy vécépapír gurigába csomagolva a szüleim a bevételüket messze meghaladó pénzt ajándékoznak nekem, hogy megvegyem életem addigi legkomolyabb hangszerét. Soha annyi örömöm nem volt semmiben, mint abban, hogy nem csak csodálóként kapcsolódom a művészethez. A 4 éves unokatesómnak ajándékozom a kis Casio szintetizátort, amit 4 évesen a szüleitől kaptam. Hallom a zenét, amit magától játszott, ha megnyomtam a sárga gombot.

Alszunk egy autóban, egy hálózsákban vagy egy nyugágyban a Balaton partján, vagy a buliból egyből a strandra megyünk. Valami adatbuszos processzoros mütymürüty közben felállok egy digitális technika II. előadás közepén és kimegyek az előadóból – többé nem teszem be a lábam a műegyetem területére. Megmártózom az egyik óceánban, és 1 hétre rá egy másikban. Megyek át a céges mikrobusszal a Szabadság-hídon és bazmegolok, hogy micsoda bunkóság olyan álhírt kitenni az internetre, hogy összedőlt a World Trade Center. Nem álhír. Többször rendesen egymásnak esünk egy kolléganőmmel a munkahelyemen – végül kialakul valami, de a hosszú násztánc vége az, hogy nem fekszünk le egymással. Egy rég elfelejtett szar érzésre azért emlékeztet ez a szerelmem. Hallom a hangját a telefonban.

Amikor felhív egy haver, akivel a zenegyűjtés miatt ismerkedtem meg, hogy tudok-e egy szakembert, majdnem ajánlok valakit, pedig az én szakmámra van szükség. Végül öt nap alatt megkeresem egy munkával az addigi havi fizetésemet. Azóta is együtt dolgozunk. Amikor rendszeresen szabit kell kivennem a vállalkozásom miatt, inkább felmondok, tele rossz érzésekkel, és a búcsú sebeivel. Ahogy kiteszem a lábam a főnök irodájából, csörög a telefon, hogy a Mensa szeretettel lát tagjai között, mert az IQ-m az emberek 98%-ánál magasabb. Elcserélhették a papírokat, nem veszem ki a részem a közösségből, de akkor és ott nagyon megerősít a döntésemben. Hallom a fénymásoló hangját, ami mellett állva közlöm további két igazgatóval a döntésemet.

Tatán tizedszerre vagyunk a közgáz évzáró táborában, pedig az iskola senkinek nem tartott ennyi ideig, sőt, én nem is oda jártam. Egy srác hajnali 3-kor bemondja a mikrofonba, hogy tizenkettedszerre van ott, 30 éves, lassan megváltozik az élete, és minden elmúlik egyszer. Mindezt alátámasztja azzal, hogy hamisan elénekli a Nehéz a boldogságtól búcsút venni című számot, ami annyira szíven üt, hogy azonnal kijózanodom. Másnap lehúzom a rolót a 2 éves kapcsolatomon. Megkapom életem legszebb ajándékát: a 16 éves unokatesóm újra nekem ajándékozza azt a hangszert, amit mindketten 4 évesen kaptunk.

Mit nem bántam meg? Vannak a felsorolt emlékek között olyan döntések, amik pillangó-hatásként a legélesebb fordulópontokként járultak hozzá az életem alakulásához.

  1. éve van újra nálam a kis Casio
  2. éve járok a közgázra
  3. éve költöztem el először otthonról
  4. évvel ezelőtt tettem a világ szempontjából valami fontosat
  5. éves az első rendes autóm
  6. éves az első vállalkozásom
  7. éve tudom komolyan venni a szakmai képességeimet
  8. éve képzeltem el magam először 30 évesen
  9. éve döntöttem el, hogy nem leszek hangmérnök
  10. éve temettem el néhány olyan embert, akik igazán hiányoznak
  11. éve érettségiztem
  12. éve szavaztam először
  13. évvel ezelőtt kaptam az első komoly hangszeremet
  14. évvel ezelőtt hagytam ott az amerikai barátaimat
  15. éve nem láttam az első és meghatározó zenetanáromat
  16. éve okoztam először igazi szerelmi bánatot
  17. éve okoztak nekem először igazi szerelmi bánatot
  18. éve szerettem meg a táborba járást
  19. éve másoltam át az első kazettákat
  20. éve élek demokráciában, minden terhével együtt boldogan
  21. évvel ezelőtt iratkoztam be dobolni
  22. éve írtam meg életem első számítógépprogramját
  23. éve kellett először otthagynom barátokat
  24. éve nem láttam sok egykori kedves játékomat
  25. éve halt meg anyai nagymamám
  26. éve nem jártam Bulgáriában
  27. évvel ez előttről emlékszem az első kedvenc számomra
  28. éve ismerem a legrégebbi jelenlegi barátomat
  29. éves Maki, az első és legjobb karácsonyi ajándékom
  30. éves vagyok - 2009. január 29.

Címkék: élet emlék

2009.01.29. 15:50 15 hozzászólás

Oszkárság

Nem művésznév, nem rajzfilmnév. Azon kevés dolgok egyike az életemben, ami nem vicc. A titkos szuperhős nevem Mr. O, a blogjaimban nosferato néven publikálok, a barátaim pedig Oszinak szólítanak. A nevem Horváth Oszkár. Néha felhúzom magam.

onkenyes-201504.jpg

oszkarsag-2015-in.jpg

Feliratkozás e-mailben (FeedBurner ):

Friss topikok

Feliratkozás

Egyéb címkék