Zenei alázat a faszom

2008.11.26. 11:35 | Horváth Oszkár | 6 hozzászólás »

Ha MÉG EGYSZER meghallom a "zenei alázat" kifejezést egy napon belül kétszer a tévében, odabaszok valamit.

Amikor ezt egy előadó mondja, abban nyomokban van valami hiteles, hiszen ezt kimondani is éppen olyan "ciki", kellemetlen, és bátorságot igénylő dolog, mint fellépni idegenek előtt valami produkcióval, amit a rájuk nem tartozó érzelmeid táplálnak. Viszont van, aki pont erre játszik, hatást akar elérni a szóval :

  • pl. Kozsó, aki nem tudja, miről beszél,
  • egyes tévéműsorok zsűritagjai, akik tudják, miről beszélnek, de elcsépelik,
  • és az átlagember, a szomszédod, a melletted utazó néni, és egyéb olyan állatfajták, akik a művészetet nemhogy nem művelik, de nem is értik, alázkodni viszont jól esne nekik (ami egyébiránt legalább már egy jó jel)

Ha valaki kiadja magát a művészeten keresztül, az egy vallomás, őszinte megnyilvánulás, és nem a mű vagy a művészeti ág előtt alázkodik meg, hiszen a cél nem magának a művészetnek a fenntartása, kiszolgálása. "Hú, gyorsan alkotok valamit, nehogy megszűnjön a festészet, baszki!" kivéve persze l'art pour l'art esetben. Mondjuk, hogy ez tény.

A cél - ez viszont nem tény, ez csak a véleményem - kifejezni azokat a gondolatokat és érzéseket, amiket hétköznapi szavakkal nem tudnánk. Ezért választunk hozzá nem hétköznapi szavakat vagy gondolatszerkezeteket (írásban), audiovizuális hatásokat, mozgást.

Ez valóban alázat. De nem az a kedélyes udvariassági másik alá rendelődés, vagy japános hajlongás típusú alázat. Hanem a lélek pucérra vetkőztetése, mint egy iskolai orvosi vizsgálat, megmutatni magunkból azt, amit mások ha nem akarunk, nem látnak. Önkéntesen belesétálunk egy magunk és a közönség előtt megalázó szituációba, annak érdekében, hogy el tudjuk mondani, amit érzünk. Közönségalázat tehát. Mert mi művészek és művészi hajlamúak jobban érezzük magunkat attól, ha tudják, mit érzünk. Más-más okból, és más-más módon. Várjuk érte az elismerést, a hasonlóan gondolkodók elismerő pillantásait, cserébe meghívjuk a mustrára azokat is, akik csak vállat vonnak, vagy kifejezik nemtetszésüket.

A tiszteletről ezek után: a művész nem tiszteli, hanem megtiszteli a közönséget azzal, amit látni enged (nem a művészetéből - magából). Tehát megalázkodik, cserébe tiszteletet kap. Ezt kell megjegyezni, én legalábbis, amíg valakik a puffogtatás helyett össze nem rakják a zenei alázat korrekt definícióját, itt keresem az alázat legmegfelelőbb helyét, ha a szót művészetre használjuk.

2008.11.26. 11:35 6 hozzászólás

Oszkárság

Nem művésznév, nem rajzfilmnév. Azon kevés dolgok egyike az életemben, ami nem vicc. A titkos szuperhős nevem Mr. O, a blogjaimban nosferato néven publikálok, a barátaim pedig Oszinak szólítanak. A nevem Horváth Oszkár. Néha felhúzom magam.

onkenyes-201504.jpg

oszkarsag-2015-in.jpg

Feliratkozás e-mailben (FeedBurner ):

Friss topikok

Feliratkozás

Egyéb címkék